Egy tulipán hajol fölém az asztalomon, egy gyerekkori gportálos designomra emlékeztet. A munkahelyemen kaptam nők napjára. Közben bekapcsoltam egy study with me videót, hogy az andalító zongorázástól jobban menjen a gépelés, mint annak idején, amikor még fordító voltam. Manapság mindenről eszembe jut valami régi, valami emlékezetes, aminek a függvényében próbálom értelmezni a mostot. Pedig minden folyamatosan változik.

Talán hiába faggatom a régi weboldalaimat, talán hiába nyitok új blogot, de ez vagyok én. Az életem arról szól, hogy építkezem, még ha nem is mindig jó irányba, még ha néha össze is dől a csálé kőfalam az első nagyobb vihartól, mint egy kártyavár. Vállalásokat teszek, áldozatokat hozok, és csalódom - néha magamban, néha másokban. Bármerre is járok, érzek.

Most például megkönnyebbülést, mert túlvagyok egy nehéz héten. Hiányt, mert a karrieremtől nem azt kaptam, amit vártam, és olyan helyzetekbe kényszerülök e miatt, amikben nem érzem otthon magam. Ablakokba állok ki és nézem a távoli hegyeket, hogy reményt merítsek a jövőre nézve. Élő szerepjátékokra járok, és azt játszom, hogy más vagyok, mint aki. És néha, de csak néha, utolér az elégedetlenség, mert az az érzésem támad, hogy hazudok magamnak: nem is vagyok író, ha nem írok, vagy legalább is nem eleget.

Ez egy olyan időszak most, amikor tanulok, és nem az egyetemi, inkább a gimis tapasztalataimhoz nyúlok vissza. Felidézem, milyen alkalmazkodni másokhoz, küzdeni a jó ügyért, megvédeni az esetleneket, hogy milyen jó érzés közösségi média és képernyő nélkül, a saját ötelteimből táplálkozva szórakoztatni magamat, vagy kreatívkodni valamivel esténként, esetleg olvasni egy jó könyvet. És nem, nem azért, hogy valami rekordot döntsek, hanem az élményért és a felszabaduló izgalomért, szomorúságért, amikért élek. Próbálom magamról lehámozni az eddigi, körülbelül tíz év porát és mocskát, mert már úgy tűnik, le tudom választani magamról anélkül, hogy begyógyult sebeket tépjek fel újra (bár ettől függetlenül a művelet rohadt gusztustalan). Visszatértem a kedvenc filmjeimhez, könyveimhez, YouTubereimhez. 

Időnként kicsit megijedek, hogy talán soha nem fogok úgy érezni, mint 2017-ben, amikor nyáron a kanapén heverészve minden videó újnak tűnt, és minden színesebbnek egy pár fokkal. Vagy 19-ben, amikor a szerepjátékos felületeken tomboltam ki magamat esténként. Félelemmel tölt el, hogy talán ez az utolsó legkedvesebb számom, videóm, és megint mennem kell, valahova máshova, és a bizonytalanság közben kell kutakodnom. Mintha egy ponton, ha nagyon sokat firtatom a részleteket, ha nagyon rákészülnék, belelovallnám magam, akkor ráébredhetnék, hogy az egész csak egy szimuláció, és elveszik tőlem a távkapcsolót. Megint.

Már nem ígérem többet, hogy valamit következetesen fogok csinálni. Csak akkor fogok írni, olvasni, amikor kedvem van. És ahogy látható, most van kedvem.