Van az az érzés, mikor végre nekiülünk az írásnak, nem visít a szomszéd láncfűrésze és se éhesek, se szomjasak nem vagyunk, pisilnünk sem kell épp, mégis valamiért nem jönnek a szavak a tollunk hegyére. Valami őserő, amit meg se tudunk nevezni, nem hagyja elindítani a kreatív folyamatokat, és az agyunk, ami máskor olyan harsány a sztoriktól és karakterektől, ijedten megkukul. Érezzük, hogy írni kell, hogy majdnem felrobbanunk belülről, ha nem adjuk ki magunkból, mégis telnek-múlnak a napok, és a helyzet nem változik, a blokk, a magas fal megmarad. A hogyan? kérdése mellett egyre gyakrabban merül fel a minek?

A karrierbeli csalódásaim miatt nemrég arra jöttem rá, hogy egyetlen dologra vagyok csak hajlandó minden nap időt és energiát szánni, egy dolog van, ami alapjában határozza meg a helyemet a világban – az írás. Mindig írtam valamit, valahogyan. Néha azt sem tudom, hogyan tudtam beletaposni az életembe, vagy hogy hogyan jött ki belőlem ennyi jó gondolat. Talán a legtöbbet az az időszak dobott rajta, mikor egyetemista voltam, és minden héten alig vártam, hogy eljussak végre az íróműhelyekre. Mindig erről beszélgettem a hozzám közel állókkal, blogot vezettem az élményeimről és volt egy olvasói köröm, akiknek megmutathattam a legújabb alkotásaimat.

Azóta a világ nagyon megváltozott. Az emberek már nem igazán olvasnak blogot, mert túlságosan sietnek, és csak a kulcsszavakig jutnak, emellett a képzettségeim sem annyira pénzzé tehetők, mint azelőtt. Küszöbön a mesterséges intelligencia, sokak már félig azzal írnak történeteket, képzeletbeli karakterekkel csetelnek online, és még a legokosabbak is nehezen mondják meg, hogy egy fanfictiont ember vagy gép írt-e. Ilyen közegben ne is csodálkozzunk azon, hogy már nem csak a térdem érzi azt, marha öreg vagyok, és nem is tudok lépést tartani.

Nem is szeretnék. Erre az utóbbi időben jöttem rá. Eredeti akarok maradni, megőrizni önmagam, még ha az vasárnap reggelente egy olyan blogra is pötyög, ami sose lesz népszerű. Továbbra is hivatásomnak akarom tekinteni az írást, még ha nem is fogok belőle pénzt keresni, és következetesen azon szeretnék töprengeni, mit írok majd legközelebb. Annyit akarok foglalkozni az alkotásaimmal, hogy az új zenék, könyvek kicsit róluk szóljanak, én pedig úgy érezzem, hogy jó karmesterként harmóniában szólaltatom meg a szavaimat, amint eléjük ülök.

Másfél hét múlva 31 leszek, és végre hű akarok lenni önmagamhoz.

A tervem maga amúgy nagyon béna: megpróbálok minden nap írni egy órát, aztán megnézni, hogy mi lesz. Vajon egy hónap múlva ilyenkor már máshogy gondolkodom majd, ha végig tudom csinálni? Majd kiderül.

Őszintén bevallom, egy ideje nehezen tudom rávenni magam arra, hogy írjak. Mostanában az ötletek sokkal gyakrabban látogatnak meg, mint hogy épp kedvem és időm legyen kidolgozni őket. Ez persze nem feltétlenül baj (elvégre van egy csomó feljegyzett vázlatom, amikből egész hetyke sztorik kerekedhetnének pár óra alatt), de hosszú távon elgondolkodtató, hogyan tudok ezen segíteni egy kicsit.

Az egyik, ami nálam mindig be szokott válni, a rendszeresség. Kezdem úgy érezni, hogy az ember, bármennyire is ellenzi az unalmat, a rutinokban leli meg a békéjét. Meghatározom, hogy bizonyos időpontokban akkor is írni fogok, ha héjukban sült krumplik potyognak az égből, és egy idő után könnyebben is megy a dolog. Igen ám, de ehhez eleve valami logika szerint kéne élni, és gyakran vettem észre, hogy könnyen kiégek az erőlködéstől. A magamnak és másoknak megfelelni akarás, a karakterek számolgatása sose tett jót nekem.

Ami segített megtalálni a nem írás és a szinte munkának tekintett írás végletei közti egyensúlyi állapotot, az a közösségi írás. Amikor csak lehetőség volt ilyenre az egyesületemen belül az egyes kreatív rendezvényeken, írói műhelyt tartottam, vagy részt vettem ilyesmin. Persze elsősorban itt is a gyakorlati foglalkozásokat preferálom, mivel azok ténylegesen írásra noszogatnak, valamit muszáj csinálnod, mert végül felolvassátok egymásnak. Ez akkor is működik, ha én magam tartom: direkt olyan közösségi írós játékokat szoktam vinni, amit nem kell önhatalmúlag levezetni, hanem teljes értékű résztvevőként akár én is beszállhatok. Ehhez elsősorban olyan feladatokat szoktam kiadni, ami nem látható előre, például a résztvevők maguktól találják ki az egyes karakterek tulajdonságait, írnak kezdőmondatot stb., így pont ugyanannyi időm van gondolkodni a megoldáson, mint nekik.

Idén mindkét oldalon ültem már, és azt sem rejtem véka alá, hogy résztvevőként jobban élveztem a dolgot – nyilván kevesebb dologra kellett odafigyelnem munka közben, és annyira zavarban sem vagyok, ha nem engem néz mindenki. Sokat számít az is, hogy kik gyűlnek össze, mik az elvárások. Hallgatni akarják a sztorikat, vagy írni? Az elmélet vagy a gyakorlat foglalkoztatja őket? Azt viszont nem is reméltem, hogy egyszer a rendezvények műhelykeretein túl, civilben is próbálkozni fogunk ilyesmivel.

A legutóbbi műhelyalkalom után merült fel, hogy össze kéne rántanunk a csapatot, és hopp, máris azon kaptam magam, hogy túrom az időpontegyeztetős online felületeket, és discord szervert kalapálok. Még a hőn imádott Telcontar-sztorim eleje is ott debütált nyilvánosan. Most már csak abban bízom, hogy ez nem átmeneti fellángolás, és hogy marad majd elég ember, akikkel meg tudom valósítani az álmomat, és bele tudjuk építeni az írást a hetünkbe, akár személyes találkozók formájában. Mert a rendszer, mint mondtam, jó dolog – ha nem egyedül kell betartanod, akkor végképp.