Őszintén bevallom, egy ideje nehezen tudom rávenni magam arra, hogy írjak. Mostanában az ötletek sokkal gyakrabban látogatnak meg, mint hogy épp kedvem és időm legyen kidolgozni őket. Ez persze nem feltétlenül baj (elvégre van egy csomó feljegyzett vázlatom, amikből egész hetyke sztorik kerekedhetnének pár óra alatt), de hosszú távon elgondolkodtató, hogyan tudok ezen segíteni egy kicsit.
Az egyik, ami nálam mindig be szokott válni, a rendszeresség. Kezdem úgy érezni, hogy az ember, bármennyire is ellenzi az unalmat, a rutinokban leli meg a békéjét. Meghatározom, hogy bizonyos időpontokban akkor is írni fogok, ha héjukban sült krumplik potyognak az égből, és egy idő után könnyebben is megy a dolog. Igen ám, de ehhez eleve valami logika szerint kéne élni, és gyakran vettem észre, hogy könnyen kiégek az erőlködéstől. A magamnak és másoknak megfelelni akarás, a karakterek számolgatása sose tett jót nekem.
Ami segített megtalálni a nem írás és a szinte munkának tekintett írás végletei közti egyensúlyi állapotot, az a közösségi írás. Amikor csak lehetőség volt ilyenre az egyesületemen belül az egyes kreatív rendezvényeken, írói műhelyt tartottam, vagy részt vettem ilyesmin. Persze elsősorban itt is a gyakorlati foglalkozásokat preferálom, mivel azok ténylegesen írásra noszogatnak, valamit muszáj csinálnod, mert végül felolvassátok egymásnak. Ez akkor is működik, ha én magam tartom: direkt olyan közösségi írós játékokat szoktam vinni, amit nem kell önhatalmúlag levezetni, hanem teljes értékű résztvevőként akár én is beszállhatok. Ehhez elsősorban olyan feladatokat szoktam kiadni, ami nem látható előre, például a résztvevők maguktól találják ki az egyes karakterek tulajdonságait, írnak kezdőmondatot stb., így pont ugyanannyi időm van gondolkodni a megoldáson, mint nekik.
Idén mindkét oldalon ültem már, és azt sem rejtem véka alá, hogy résztvevőként jobban élveztem a dolgot – nyilván kevesebb dologra kellett odafigyelnem munka közben, és annyira zavarban sem vagyok, ha nem engem néz mindenki. Sokat számít az is, hogy kik gyűlnek össze, mik az elvárások. Hallgatni akarják a sztorikat, vagy írni? Az elmélet vagy a gyakorlat foglalkoztatja őket? Azt viszont nem is reméltem, hogy egyszer a rendezvények műhelykeretein túl, civilben is próbálkozni fogunk ilyesmivel.
A legutóbbi műhelyalkalom után merült fel, hogy össze kéne rántanunk a csapatot, és hopp, máris azon kaptam magam, hogy túrom az időpontegyeztetős online felületeket, és discord szervert kalapálok. Még a hőn imádott Telcontar-sztorim eleje is ott debütált nyilvánosan. Most már csak abban bízom, hogy ez nem átmeneti fellángolás, és hogy marad majd elég ember, akikkel meg tudom valósítani az álmomat, és bele tudjuk építeni az írást a hetünkbe, akár személyes találkozók formájában. Mert a rendszer, mint mondtam, jó dolog – ha nem egyedül kell betartanod, akkor végképp.
0 comments